Miután összekapartuk magunkat, átmentünk a Kampüsübe, egész kezdünk asszimilálódni a helyi közlekedési kultúrába: ha jön a busztaxi/minibusz, villant a reflektorral, neked meg intenzíven kell hadonászni felé, akkor fékcsikorgások közepette lesatuzik melléd, még jóformán fel sem szálltál a buszra, már indul is, az ajtót menet közben zárja, a szokásos másfelet pedig akkor kell előrebűvészkedni a főnöknek, amikor már javában száguldotok tovább.
Rendkívül mókás, de könnyű megszokni. Az alapból 12-14 személyes minibuszokat feltuningolták párnázott ládákkal plusz 4-5 férőhellyel, de senkit nem zavar, ha 20-22 ember van benne. Viszont a viteldíjat mindenki becsületesen kifizeti, a sofőr mögött ülő embernél koncentrálódik a valuta, ő meg pakolgatja a főnök markába, aki hátra se néz, úgy ad vissza. A visszajáró hasonló úton érkezik az emberekhez.
Názli megmutatta, hol a menza, ami egy már-már végeláthatatlan kantin, kíváncsi leszek, hogy fog kinézni, ha elkezdődik az egyetemi félév.
Az étel persze török, elsőre nem túl bizalomgerjesztő, de finom. Majd máskor arról is készítek fényképet.
Nico nem raszta, csak megmutatta a partihaját.
Ebéd után hazaröppentünk a Kampüsbüssel, kis süppedés után találkoztunk Nicóval, megmutatta a legjobb enni/kávézni/hangszert venni való helyeket. Ettünk eredeti helyi dönert, nem volt rossz, csak kicsit a kenyér mennyisége a csirke rovására ment...egyébként Nico szerint is finomabb Európában. :)
Megnéztük Balikesir talán egyetlen látványosságát: a nagyon régi vacstávört. 
Feltankoltunk pár sört, aztán felmentünk Nicóhoz sörözgetni. Kölcsönösen tágítottuk egymás zenei műveltségét török/magyar zenékkel. A lakás nagyon mókásan van berendezve, különösen az előszobában fejmagasságban lógó radiátor ejtett ámulatba. :P
Amikor elfogyott a sör, hazamásztunk, és folytattam a blogírást.
Amúgy nagyon szép bútorai vannak Niconak. Tényleg tök királyak, mintha az összes szőnyeggel lenne beborítva. Majd ha Matyi jön értem cufersenkenelünk egy párat :)
